Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Császármetszés, amilyennek látni szeretnénk

2008.02.01
Császármetszés, amilyennek látni szeretnénk Eredetileg életmentő műtét volt, ma már arra is találnak módot, hogy a páciens kérésére végezzék el. Világszerte heves viták kerekednek arról, jól van-e így. A szakembereket és a kismamákat egyaránt élénken foglalkoztatja, hogy miért és mikor kerüljön sor császármetszésre. Lehet, hogy ez a jövő útja? Száz év múlva már csak véletlenül fognak természetes úton szülni a nők? Egyes jelenségek egyértelműen arra utalnak, hogy tovább fog növekedni a műtéti szülések aránya, holott már jelenleg is ott tartunk, hogy a kórház típusától függően minden harmadik-negyedik kismama császárral szül. A közgondolkodásban egyre elenyészőbbek lesznek a műtéttel járó kockázatok. Egy német magazin szüléssel foglalkozó különszámában például a császármetszésről szóló képriport műtétet ábrázoló fotóján egyetlen csepp vért sem láthatunk. No, nem mintha a német kismama ereiben vér helyett víz csörgedezett volna, a „csúnya”, „ijesztő”, nem eléggé mutatós részleteket a fotólabor gondos szakemberei tüntették el. Nem egyéni túlbuzgóságból, hanem azért, mert sokan ilyennek szeretnék látni ezt a folyamatot: tisztának, kiszámíthatónak, szakszerűségről tanúskodónak (legalább négy műtősruhába öltözött szakember szorgoskodik a kismama körül). Az, akit operálnak, szinte eltűnik a leplek alatt, ő maga semmit sem lát abból, ami történik. Melyik jobb és mennyivel? Szülés vagy császár? A vita lassanként már nem is arról folyik, hogy milyen szövődmények esetén végezzenek császármetszést, hiszen az úgynevezett elektív, vagyis megelőző császármetszés vezérgondolata a következő: minden olyan esetben ez a megoldás választandó, amikor a műtéttől jobb eredmény várható, mint a hüvelyi szüléstől. Kimondva-kimondatlanul inkább arról van szó, hogy sokan valójában biztonságosabb megoldásnak tartják a műtétet, mint a ki tudja, milyen kimenetelű, ki tudja, meddig húzódó természetes szülést. Egy angliai felmérés során nőgyógyásznőket kérdeztek arról, hogyan szeretnének szülni abban az esetben, ha nem lép fel semmilyen szövődmény. 31 százalékuk császármetszést választott volna! Amikor ugyanezt a kérdést norvég nőgyógyásznőknek tették fel, csupán négy százalékuk választotta volna önként és orvosi indok nélkül a császármetszést – ám Norvégiában világviszonylatban is alacsony a császármetszések száma. Érvek és ellenérvek Egyre több orvos hangoztatja azt a meggyőződését, hogy a választást – abban az esetben, ha egyébként szövődménymentes a folyamat – a szülő nőre kell bízni, hiszen semmiképpen sem volna okos dolog akarata ellenére kínlódásra, rettegésre kényszeríteni. De ő vajon tisztában van-e azzal, hogy mit választ, ha császármetszés mellett dönt? Az előbb említett német magazin cikkében például a műtét előnyeit-hátrányait mérlegelik, érdemes néhány érvet idézni! A császár egyik óriási fegyverténye az, hogy nem végeznek gátmetszést a kismamánál, sőt a magzat fejének nem is kell a hüvelyen áthaladnia, így a végbélig húzódó gátrepedés (egyébként elenyésző) kockázatát sem kell vállalnia. A kismama ráadásul fájdalmat sem érez, s ez érzékeny nőknél igenis szempont. A medence izomzata messzemenően megkímélődik, míg a szülés velejárója a későbbi vizelettartási nehézség és a hüvely túlzott tágassága. A természetes szülés a baba számára a cikk írója szerint kockázatosabb, mint a császármetszés. Az érem másik oldala is elgondolkodtató: a gátmetszés helyett tizenöt centis, többrétegű hasi seb, s míg a műtét valóban fájdalommentes, utána jó néhány keserves nap és hét várhat a kismamára. Ami a babával kapcsolatos kockázatot illeti: császármetszés után, mivel nem préselődik keresztül a szülőcsatornán, gyakoribbak a légzési nehézségek – bár komoly probléma azért manapság már ritkán fordul elő –, ezenkívül számolni kell a műtét alatt kapott gyógyszerek babára gyakorolt hatásával is. Ugyanakkor tény, hogy a császármetszések számának megsokszorozódása egyáltalán nem csökkentette az oxigénhiányra visszavezethető idegrendszeri károsodások arányát a kisbabáknál. Valószínűleg azért, mert ezek a károsodások többnyire nem a szülés és a vajúdás során, hanem korábban keletkeznek. A császár fájdalommentességének szembeállítása a vajúdás kínjaival már csak azért is sántít, mert manapság azért a kórházak többségében lehet epidurális fájdalomcsillapítást kérni vajúdás közben, illetve olyan kórházat lehet választani, ahol nagy gyakorlattal rendelkeznek ezen a területen. Vagyis szenvedni nem kötelező! A vizelettartási nehézségek és a medence izomzatának gyengülése pedig a változó korban az erre hajlamos nőknél akkor is bekövetkezik, ha császárral szültek. Ráadásul az intim testtájak izomzata hatásosan karban tartható a megfelelő tornagyakorlatok segítségével. Elmaradt szülésélmény Eddig főként a páciens által választott és kért császárról volt szó, ami azért nálunk semmiképp sem nevezhető gyakori jelenségnek. Ám mi a helyzet akkor, amikor az orvos műtét mellett dönt, ám a kismama nehezen, vagy sehogyan sem tudja ezt elfogadni? Természetesen nemigen kérdőjelezheti meg a szakember döntését. Ma már olyan sokféle okból kerülhet sor császármetszésre, hogy felsorolni is nehéz volna valamennyit. Figyelemreméltó tény azonban, hogy az egyik leggyakoribb indok manapság az elhúzódó szülés, a fájásgyengeség. Ha már megrepesztették a burkot, nem lehet visszafordítani a folyamatot akkor sem, ha valójában csak pár nappal később jött volna el a szülés ideje. Jellemző, ahogy az egyik érintett kismama összefoglalta, miért is került műtőbe: „nyolc óra alatt szűk egyujjnyiról szűk kétujjnyira tágultam”. Húsz évvel ezelőtt még kevés orvosnak jutott volna eszébe ilyen esetben a császármetszés, száz évvel ezelőtt pedig egyenesen őrültnek nézték volna azt, aki belevág. Amikor döntés születik a császárról, kevés orvos gondol arra, milyen lelki hatást fog mindez gyakorolni a kismamára, aki esetleg papás, természetes, beavatkozásoktól mentes szülésre, élete egyik legfontosabb eseményére készült, s aki elképzelte, hogyan öleli majd magához boldogan, megkönnyebbülten maszatos kis újszülöttjét. Sok nő egy életen át készül az anyaságra, a szülésre, s aztán egyszer csak a műtőben találja magát, olyan helyzetben, ahol moccani sem nagyon bír, s ahol ő maga semmit sem tehet a baba megszületéséért. Vajon gondol-e arra az orvos, amikor dönt, hogy a természetes, először erőt követelő, de aztán erőt adó szülés helyett, amelyben az anya a főszereplő, egy színtisztán orvosi beavatkozás puszta elszenvedőjévé válik a páciense? Akivel mindez éppen megtörténik, valószínűleg nem azon tépelődik, hogy megalapozottan döntött-e az orvosa. Benne talán csak évek múlva válik egyre kínzóbbá az űr, ami az elmaradt szülésélmény helyén tátong. Ez akkor is így történhet, ha életmentő császármetszésre került sor. Hosszasan tépelődik a miérteken: mi lett volna, ha csak később megyek be a kórházba, amikor már valóban megindult a szülés? Vagy: mi lett volna, ha nem hajtom magam annyira, és többet pihenek? Mi lett volna, ha összeszedem magam, és nem adom fel? Mi lett volna, ha jobban szót fogadok az orvosnak? Ez utóbbi, meglehetősen képtelen kérdés azért merülhet fel, mert sok orvos ráadásul úgy állítja be a műtéthez vezető okokat, mintha azokért voltaképpen maga a kismama lenne felelős: „Ha nem tud erősebb, gyakoribb fájásokat produkálni, császármetszés lesz! Ha nem képes jobban, fegyelmezettebben együttműködni, annak a baba láthatja kárát! Ha csak kiabál, ahelyett, hogy azt tenné, amit mondanak, nem jut elég oxigénhez a baba.” Ezek a nem kellően átgondolt mondatok aztán a bűntudatot is megszülik az anyában, akinek lassan meggyőződésévé válhat, valójában ő maga tehet arról, ami történt. Császárral születni Az a tény, hogy nálunk még sima szülés után is ritkaságszámba megy, hogy a meztelen újszülöttet hosszan édesanyja mellkasán hagynák jól betakargatva, előre vetíti, mire számíthat a császáros. Sokhelyütt csak huszonnégy óra múlva kapja meg a babát, nem vehet igénybe rooming-in elhelyezést. Nehéz folytatás, nehéz kezdés után! Lehet, hogy a baba iránti szeretet nem ott, a műtét alatt születik meg, amikor egy pillanatra odatartják a mama feje mellé, hanem csak napokkal, esetleg hetekkel később, hiszen a vajúdás és szülés által kiváltott hormonális és lelki átalakulásokat nem lehet csak úgy varázsszóra előidézni. A baba és a mama elkülönítése, a szülés utáni kötődési folyamat megzavarása további nehézségeket szülhet, ám mindez nem törvényszerű. Szerencse, hogy az elmaradt ölelés és ismerkedés pótolható! Legkésőbb otthon levetkőztethetjük a babát és hasunkra tehetjük, hogy mégiscsak megtapasztaljuk finom kis bőrének érintését, ő pedig az ölelő melegséget és az ismerős szívdobbanásokat. Tapasztalni fogjuk, hogy elkezdi keresni a mellbimbót, és ha késve is, egyszer csak találkozni fog a tekintetünk.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.