Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A stressz és a gyermek

2008.02.01
A stressz és a gyermek Már a legkisebb gyermekek is ki vannak téve a stressznek és szorongásnak (feszült légkör a családban, magas elvárások, túlterheltség, bántás és csúfolódás a közösségben, gátlásosság, félénkség). A tartósan stressznek kitett gyermekek az immunrendszer legyengülése miatt könnyebben betegednek meg, így az allergia is előbb kialakulhat náluk. Mindig foglalkozzunk eleget a gyermekkel, ápoljuk a lelkét is. Mit tehetünk Biztosítsuk szeretetünkről, öleljük meg sokszor. Segítsük át a kisgyermekkori félelmeken (idegenek, sötétség, mumus… stb. - keressük az erre vonatkozó irodalmat a könyvesboltokban). Beszéltessük sokat, hogy mi történt vele aznap. Vegyük észre, ha valami miatt szorong (pl. iskolai elvárások, feszültség a családban, bántják/csúfolják valami miatt a társai), és segítsünk neki, hogy ezeket leküzdje. A gyengébben tanuló gyermeknek segítsünk a tanulásban, mindig felkészülten menjen az iskolába. Ha jó jegyet kap a gyermek, vagy versenyen jól szerepel, mindig dicsérjük meg érte (még akkor is, ha általában jó képességű és gyakran kap jó jegyet). Tréningezzük a gyermek előadó- és szereplőkészségét, ne féljen a feleléstől, beszámolótól, dolgozatírástól, szerepléstől. Tudatosítsuk benne, hogy nem történik nagy baj, ha valami miatt nem szerepel jól, emiatt nem kell szorongania. Így könnyebben nyújtja a maximum tudását. Ha valamire kiváncsi, mindig magyarázzuk el neki a dolgokat a korának megfelelő alapossággal. Minél kisebb a gyermek, annál kevesebb és egyszerűbb magyarázatra van szüksége. Beszéljük meg vele a családban előforduló esetleges gondokat/betegségeket, legyünk őszinték és ne hazudjunk. Fokozatosan készítsük fel az élet megpróbáltatásaira (születés, elmúlás, betegség, közösségi problémák, tanulás, beszámolók, pénz). Vegyük be a napi házimunkába is, legyenek feladatai. A gyermeknek úgy segítünk felkészülni a felnőttkori önállóságra, ha feladatokat adunk neki. Már kétéves kor körül elkezdhetjük egyszerű és rendszeres feladatokkal (pl. evőeszköz kikészítése az asztalra, söprögetés kis seprűvel az anyát utánozva). Négyéves korukra megteríthetik az asztalt vagy a mosogatóba tehetik a piszkos edényt. Időről időre emlékeztessük őket a feladataikra, később pedig várjuk el tőlük, hogy ne feledkezzenek el a feladataikról. A cél az, hogy a gyermek később az élet minden területén boldoguljon és képes legyen önmaga ellátására. Vigyük felnőttek és nagyobb gyerekek közé is, ahol tanuljon meg barátságosan és magabiztosan viselkedni. Játsszunk vele, a szabadidőben vigyük kirándulni. Sportoljunk vele együtt. A gyermeknek már kisbaba korától szüksége van korlátokra (mit szabad és mit nem), az elkényeztetés (a mindent megengedés) nem válik hasznára. Nagyobb korában nehezen fog beilleszkedni a közösségekbe, nehezebben találja meg helyét a világban, ha túl későn szembesül a "NEM"-mel. Viselkedésbeli problémák esetén ne szégyelljünk szakemberhez fordulni, a gyermeket terápiára vinni.A gyermeknek biztosítsunk elegendő és nyugodt alvást, mivel a fejlődéshez és növekedéshez szüksége van a hosszabb ideig tartó mélyalvásra. Ha a gyermek többször felébred éjszakánként, akkor nem tudja kipihenni magát. Nyugtalanná válik, az álmosságtól nem elbágyad, hanem zaklatott állapotba kerül. Gyakrabban sír, rosszkedvű, nem tud koncentrálni. A tartósan rossz alvó gyermek hosszabb távon félénk és bizonytalan lesz, aki nehezen tud kapcsolatot teremteni a többi gyerekkel, és az iskolában is nehézségei lesznek. A "stresszes" gyermeknek nem olyan erős az immunrendszere, mint a jó alvóknak. Alvászavarnak nevezzük azt az állapotot, amikor a gyermek nem tud egyedül elaludni, nem alszik mélyen, többször felébred éjszakánként - pedig nem beteg, nem éhes, nem fázik. Ilyenkor vizsgáltassuk ki erre specializálódott szakorvossal a zavar okát. Mindig a gyermek alvásához igazítsuk az egyéb programokat. A gyermek és a barátságtalan világ Egy gyermeknek a világ néha méltánytalan és problémás hely, és szülőként sem tudunk minden buktatót elsimítani előtte. Erre nincs is szükség, hiszen a problémás emberekkel és helyzetekkel való megbirkózás teszi őket érett és független felnőtté. Ha valami rosszul sikerült az iskolában vagy összezördült egy másik gyermekkel illetve felnőttel, nem mindig tudunk segíteni. De segíthetünk neki abban, hogy megtanulja kezelni a problémát, így később kevésbé lesz sebezhető. A szülőnek először is meg kell tanulnia a gyermek segítségkérésére aktív figyeléssel reagálni. Helytelen, - ha leereszkedő stílusban "te szegény, majd én megcsinálom neked", - ha kioktató stílusban "buta vagy, azért kerültél bajba, de majd én megmondom mit csinálj", - vagy figyelemeltereléssel "ne törődj vele, menjünk inkább játszani" reagálunk. Mindhárom helytelen stílusban a szülő beszél végig, a beszélgetés hamar elakad, a gyermeknek nem sikerül az egész problémát kibeszélnie. A gyermek érzései útközben elsikkadnak, a szülő megoldja a problémát (vagy legalábbis azt hiszi), a gyermek egyre kevesebbet mond el és egyre ritkábban fordul szüleihez bizalommal. Az aktív figyelés során a szülőt érdekli a dolog, megerősíti gyermeke érzéseit és gondolatait, valamint segít neki, hogy az egészet végiggondolhassa. "szomorúnak látszol, mi a baj, meséld el, úgy tűnik valami aggaszt téged, mit gondolsz erről, szerinted miért mondta ezt, mit fogsz most csinálni…" A szülő: - nem oldja meg maga a problémát (hacsak nem szükséges beavatkoznia), - ritkán ad tanácsot (hacsak a gyermek nem kéri illetve nincs szüksége valami információra), - ritkán vonja el a gyermek figyelmét a problémáról (hacsak a gyermek nem krónikus nyafogó és nincs is valójában probléma). Az aktív figyelés segítségével segítünk a gyermeknek, mégis rábízzuk a megoldás lehetőségét, a probléma megoldása így egyfajta tanulási szituáció lesz. Néha mégis közbe kell avatkozni, be kell vetni szülői (felnőtti) erőnket, hogy megvédjük gyermekünk jogait (pl. ha valamely nevelő vagy tanár kirívóan méltánytalanul, igazságtalanul, gonoszul bánik a gyermekkel, vagy ha valamely erősebb osztálytárs sorozatosan terrorizálja gyengébb társait). Ha a gyermek azt akarja, hogy tegyünk meg valamit az érdekében, azt egyenesen meg kell fogalmaznia és kérnie. A rossz gyermek A gyermek kizárólag egy ok miatt csintalankodik (verekszik, engedetlenkedik, vitatkozik, provokál, rendetlenséget csinál): mert kielégítetlen szükségletei vannak. Azért ugrándozik és ficánkol, mert unatkozik, vagy mert nemkivánatosnak érzi magát, vagy hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Nem elég őt étellel és itallal ellátni, ruházni, játékokkal elhalmozni, meleg és tiszta otthont biztosítani: szüksége van elég szeretetre is. A gyermek jobban érzi magát még akkor is, ha kellemetlen dolgok történik vele, mint ha egyáltalán nem történik semmi. Vagyis bármiféle izgalmi állapot jobb a semminél, még akkor is, ha az esetleg fájdalommal jár. Ha választania kell aközött, hogy figyelemre sem méltatják (nem foglalkoznak vele eleget, sokat hagyják egyedül játszani), vagy aközött, hogy a csínytevései miatt leszidják (esetleg el is verik), akkor bizonyosan az utóbbit választja, csak kapjon egy kis figyelmet. Csecsemőknél és kisgyermekeknél fontos a gyakori bőrkontaktus (érintés) két vagy több meghatározó személytől (pl. szülők, nagyszülők), óvatos de erőteljes mozgatás (térden lovagoltatás, játékos birkózás, mindenhová magunkkal cipelés), szemkontaktus, mosolygás, színes környezet, éneklés, beszéd. Ezek a pozitív ingerek általában hirtelen és nagy mértékben csökkennek akkor, ha új kistestvér érkezik a családba. Tegyünk róla, hogy ez ne így legyen! Nagyobb gyermekeknél is igen fontos a szeretet állandó megnyilvánulása, simogatás, beszélgetés, odafigyelés, közös játék. Ne ültessük a tévé elé a gyermeket, inkább beszélgessünk vele. Neki is szüksége van a napi bensőséges (a csak rá összpontosító szülő általi) beszélgetésadagra. A gyermek soha ne unatkozzon, mindig legyen neki valami érdekes tennivalója, legyen az akár egy kis házimunka. Ha naponta többször megkapja szüleitől a pozitív figyelmet, akkor nem lesz rá szüksége, hogy rosszalkodással vonzza magára a figyelmet. A gyermekekkel eltöltött idő soha nem vész kárba. A határozott, magabiztos szülő Nem megfelelő az a szülői viselkedés, amely passzív, agresszív vagy manipulatív. A passzív szülő teljesen visszahúzódik, a gyermek minden követelését teljesíti, és megengedi, hogy rendetlenkedjen. Az agresszív szülő szidással bírja a gyermeket megfelelő viselkedésre, kiabál a gyermekkel, és dühében meg is üti őt. A manipulatív szülő bűntudatot ébreszt a gyermekben, esetleg betegséget színlel, hogy jó viselkedésre bírja, a gyermeket másokhoz hasonlítgatja ("bezzeg a szomszéd kislány milyen szófogadó, helyes gyerek, nem olyan rossz, mint te vagy"). A gyermek életében erős szabályok és határozott szeretet kell hogy érvényesüljön. Sok szülő azt gondolja, hogy a gyermek egyre több és több szabadságot kíván, pedig ennek az ellenkezője igaz, szüksége van a határok kitűzésére. Az élet könnyebbé válik a családban, ha a gyermek megtanulja, hogyan kell rendesen viselkedni és hogy a szülő az irányító. A jó szülő kemény, de megbízható, annyira következetes, hogy gyermekei pontosan tudják a szabályokat és azt is, hogyan kell távoltartani magukat a bajtól (emiatt a gyermek ritkán kap büntetést is). A gyermeke tudja, hogy feltétel nélkül szereti és értékeli őt. A magabiztos szülő érthető, határozott, eltökélt, teli van önbizalommal, nem ijed meg a konfliktusoktól és nem görcsös. Egyértelmű és határozott kéréseket és igényeket fogalmaz meg, szabályokat állít fel és ezek következményét kivitelezi. Amire a gyermeket kéri, az nem kérés, nem vita tárgya, hanem jogos követelés, ennek a gyermek hasznát látja, a feladat végrehajtásából tanul. A gyermek megtanulja, hogy amit a szülő mond, az úgy is van, hogy neki is alkalmazkodnia kell másokhoz, ugyanakkor azt is tudja, hogy a szülő soha nem fogja őt megalázni vagy durván legorombítani, sem megverni. A határozott szülő tudja, hogy a frusztráció része a fejlődésnek, a gyermek nem érheti el mindig, amit akar. A jó szülő maga is boldog és egészséges, magáért is tesz valamit (kikapcsolódik), nem a gyermekek nonstop szolgája. A gyermekeivel egyenlő mértékben fontos a partnere és házassága is. Mit tehetünk, hogy a gyermek engedelmeskedjen: Nem kérünk ("kérlek szépen kislányom, elraknád a játékaidat ha megkérlek rá?"), hanem utasítunk ("rakd el szépen a játékaidat kislányom most azonnal"). Menjünk közel a gyermekhez, és vegyük rá, hogy ránk nézzen miközben utasítjuk valamire (szemkontaktus). Legyünk világosak ("megértettél, szivem?"). Ragaszkodjunk a gyermek válaszához is ("igen" vagy "nem"). Ha nem engedelmeskedik, ismételjük meg, amit akarunk tőle. Ne vitatkozzunk, ne legyünk dühösek, higgadtan ismételjük meg a kérést. Maradjunk a közelben, ha fennáll a lehetősége annak, hogy a gyermek nem hajtja végre maradéktalanul a feladatot. Ha a feladat teljesült, akkor abból se csináljunk túl nagy ügyet, hanem mondjuk, hogy "helyes" és mosolyogjunk! Ha a tanulási folyamat túl sok időt vesz igénybe, ne veszítsük el a türelmünket, mindenképpen várjuk ki, amíg a gyermek megcsinálja a dolgát (pl. ne rakjuk el helyette a játékokat). Még akkor is ragaszkodjunk hozzá, ha hisztériás rohamot produkál. A szülőnél kialakul egy bizonyos testtartás és hanghordozás, ami azt jelenti majd a gyermek számára, hogy a kérést azonnal és maradéktalanul teljesítenie kell. És meg is teszi! Negatív programozás (helytelen) Valahányszor bizonyos beszédfordulatokat alkalmazunk, behatolunk gyermekünk tudatalattijába, programozzuk őt még akkor is, ha ez nem áll szándékunkba. Sok gyermek kényszerül úgy felnőni, hogy az elcsigázott szülő öntudatlanul vet neki oda olyan (negatívan programozó) mondatokat, amik aztán végigvonulnak a gyermek életén és ő is ezt adja majd át saját gyermekeinek. Ezek az ún. önbeteljesítő jóslatok, melyeket ha gyakran mondogatnak, igazzá is válnak. Ide tartoznak a nem megfelelően fogalmazott szidások is, melyeknek sajnos hipnotikus hatásuk van (öntudatlanul tanulás). Olyanok, mint a gyermek agyában elvetett magvak, melyek kikelve formálják a gyermek önmagáról alkotott képét, és végül részévé válnak személyiségének. A szülők üzeneteket plántálnak gyermekeik agyába, melyek aztán egész életükben visszhangoznak a fejükben. Maguk is elhiszik azt, amit hallanak - vagyis elfogadják, hogy tényleg olyanok (rosszak), amilyennek a szülők nevezik őket. Ne higgyük azt, hogy ha megmondjuk a gyermeknek, hogy "rossz gyerek vagy", akkor attól elszégyelli magát és jobb lesz. Soha ne mondjunk hát ilyeneket: "te soha nem viszed semmire, reménytelen van, csak boszúságot okozol, nyűg vagy a nyakamon, olyan feledékeny vagy, hülye vagy, önző vagy, rossz vagy, lusta vagy, istencsapása vagy, haszontalan vagy, félénk vagy, ronda vagy, éretlen vagy, gyáva vagy, pont olyan gonosz vagy mint XY., olyan vagy mint egy lány, ezt te nem értheted meg, kolonc vagy a nyakunkon, nagyon unlak már, bárcsak megszabadulnék tőled, bárcsak meg sem születtél volna, add vissza te önző kis dög, miért nem tudsz olyan jó lenni mint a testvéred, megöllek ha még egyszer megütöd az öcsédet, most nézd meg mit csináltál az anyáddal, soha ne bízz meg a nőkben/férfiakban/barátaidban/orvosokban, …" Pozitív programozás (helyes) Persze a gyermeknek meg kell tanulnia, hogy lehet valaki dühös is és feszültséget sugározhat. Ha dühösek vagyunk valamilyen csínytevés vagy engedetlenség miatt, emeljük meg a hangunkat, de ne kiabáljunk: "most nagyon dühös vagyok rád, tedd rendbe a játékaidat most rögtön, azonnal gyere ide, szomorú leszek, ha nem teszed meg, ne csinálj úgy, mintha egy rossz gyerek lennél, mert nem vagy az, te sokkal okosabb vagy annál mintsem hogy így viselkedj, elég értelmes vagy már ahhoz hogy ne húzd fel magad ilyen dolgokon, sok a fölös energiád, ezért szeretném ha kicsit visszafognád magad a kedvemért, egy kis segítséggel meg fogod tudni tanulni a matekot, az iskolában verekedés helyett inkább játsszatok bújócskát, jusson eszedbe, hogy ma te öntözöd a virágokat, addig nem mehetsz focizni..." Gyakran közvetítsünk pozitív üzeneteket a gyermek felé. Fontos, hogy mindig komolyan is gondoljuk azt, amit mondunk, válasszuk ki a megfelelő alkalmat, és ne áradozzunk feleslegesen. Ha valami nem igaz, ne csináljunk úgy, mintha az lenne. "nagyon ügyes vagy, nagyszerű amit csináltál, te vagy az én okos fiam/lányom, nagyon szeretlek, olyan erős vagy, hogy hamarosan meggyógyulsz, szépen énekelsz, tetszik a rajzod, bármi történjék is, mi mindig nagyon szeretünk téged és fontos vagy nekünk, nemsokára kedvelni fognak az új osztályodban, hiszen olyan kedves és segítőkész gyerek vagy…". Próbáljuk azt kimondani, amit tenni kell, és ne azt, amit nem kell tenni: ne mondjuk, hogy "le ne ess a fáról, el ne csússz, ne rohanj ki a forgalmas úttestre, nehogy kiess a csónakból, el ne törd a lábad, nehogy belefulladj a vízbe, ne kiabálj, ne nyeld le egészben a falatot, ne tedd ezt meg azt, vigyázz mindjárt elesel, vigyázz mindjárt kiborítod a poharat … mondjuk helyette inkább: "kapaszkodj erősen, oda állj ahol nem csúszik annyira, maradj mindig mellettem, fogd meg jól a csónak mindkét oldalát, a medence szélén ússz ahol meg tudsz kapaszkodni ha elfáradsz, beszélj halkabban, rágd meg jól az ételt, mielőtt lenyeled, mindig válaszolj a nagyinak..." Boldog, egymást szerető és egymásra odafigyelő házaspárok A boldogtalan párok, akik régóta veszekednek már, gyakran hiszik azt, hogy a gyermek természetesen semmit nem tud az ő elromlott kapcsolatukról. Ez nincs így, hiszen a gyermekek valójában szinte mindent tudnak mindenről, mindent meghallanak, még akkor is, ha azt hisszük, hogy boldogan játszanak a sarokban, vagy alszanak, vagy másra figyelnek éppen. Felismeréseiket (félelmeiket) általában megtartják maguknak, vagy kimutatják azzal, hogy elkezdenek ágyba pisilni, agresszívvá válni, félénkké válni, nem tanulni … A gyermek boldogabban nő fel, ha az anya és apa szeretik egymást és érdeklődnek egymás iránt, méghozzá annyira, hogy a gyermek maga is képtelenek közéjük ékelődni. Egyedülálló felnőtt esetén a gyermek akkor boldogabb, ha a szülőnek szoros és bensőséges kapcsolata van egy másik felnőttel is. Ez a személy lehet valamelyik nagyszülő vagy barát/barátnő is, akivel az egyedülálló szülő szintén eleget törődik. Alapérzelmek A négy alapérzelmünk: düh, félelem, szomorúság, öröm. Mindegyiknek megvan a maga komoly szerepe. A düh a szabadság és önfenntartás iránti ösztönünk, arra késztet, hogy kiálljunk önmagunkért, felszabadít bennünket. A félelem visszatart minket a túl nagy kockázatvállalástól, segít elkerülni a veszélyt, biztonságban tart. A szomorúság segít átélni a fájdalmat, kimossa belőlünk a valami vagy valaki elvesztése miatti bánatot, kapcsolatban tart bennünket a világgal és az emberekkel. A végbemenő kémiai változások segítenek agyunknak a fájdalom enyhítésében. Az örömet akkor tapasztaljuk, ha az előző három szükséglet (szabadság, biztonság és kapcsolatteremtés) teljesülnek. A csecsemők nem gátlásosak, érzelmeiket könnyedén fejezik ki, ennek eredményeként negatív érzelmeik gyorsan tovaszállnak. A növekedés során a gyermeknek meg kell tanulnia saját érzelmeinek társadalmi szintű kezelését, és konstruktív levezetési lehetőségeket kell keresnie az érzelmek által felszínre hozott energiák számára. A gyermek ezeket az információkat a szülőktől kaphatja meg. Az érzelmek megértése a gyermekekkel való boldogabb együttélés titka (miért vannak érzelmek, hogyan lehet kifejezni ill. elkerülni őket). Düh Egy felnőtt többnyire tudja (megtanulta) , miként kezelje dühét, vagyis úgy jár el, hogy hatása is legyen, mégse okozzon kárt, illetve ne legyen goromba. Ha egy gyermek túl kevésszer mutat dühöt, nyuszinak tartják és kihasználhatják a többiek; ha viszont túl sokszor, akkor könnyen népszerűtlenné, erőszakos gyerekké válhat. A gyermeknek meg kell tanulnia az egyensúly megtartását (ez több évet vesz igénybe, totyogós korától kezdve). Az erőszak rossz irányba fordult düh. Hogyan segítsünk: Tanítsuk meg, hogy a vagdalkozás, csapkodás elfogadhatatlan módja a düh kezelésének. Ragaszkodjunk hozzá, hogy a gyermek szavakat használjon a dühének kifejezésére. Ki kell tudnia mondani azt, hogy dühös, és azt is, hogy miért. Segítsünk megkeresni az érzés okát. Néha segítségre van szükségük ahhoz, hogy visszagondoljanak arra, mitől romlott el valami. "Azért vagy dühös, mert …?" Tudassuk, hogy érzéseiket meghallgattuk, megértettük, elfogadtuk, viszont nem mindig változtathatják meg a dolgokat. "Ez a dolgok rendje, meg kell csinálni, úgy ahogy más is megteszi, neked is ez a feladatod, előbb nekem el kell mosogatnom, utána mehetünk a játszótérre…" Járjunk elő jó példával, vagyis amikor mi magunk vagyunk dühösek, mondjuk is azt ki: "Nagyon dühös vagyok!", méghozzá hangosan, majd hagyjuk elmúlni, nyugodjunk meg (látványosan). Így a gyermek megtanulja, hogy a düh kifejezésre juttatható, majd azután elmúlik. Szomorúság Ha valaki sír, teste az endorfinokhoz hasonló vegyi anyagokat szabadít fel, ezek blokkolják a fájdalomreceptorokat és gyógyító "érzéstelenítést" hoznak. Ha nem sírunk, felgyülemlik bennünk a feszültség. Ha tudjuk, hogyan kell sírni és hogyan szabaduljunk meg a szomorúságtól, akkor bármit tudunk kezelni. Segítsünk a gyermeknek, hogy ne szégyellje a szomorúságot, amit valaminek vagy valakinek az elvesztése okoz. Gondoskodjunk a támogatásról és megértésről "joggal szomorkodsz, gyere sírd ki magad a vállamon". Öleljük át, ha hozzánk akar simulni, vagy engedjük félrevonulni, ha ahhoz van kedve. Félelem A gyermeknek szüksége van egy kis félelemre a mindennapi élete során (saját védelme érdekében). Létfontosságú, hogy a gyermek megtanuljon félni/megijedni, ez megakadályozza ugyanis abban, hogy belerohanjon a veszélybe. A szülő szeretne biztos lenni, hogy a gyermek félre tud ugrani a járművek elől, gyorsan tud futni, nem csinál veszélyes dolgot, nem engedi közel magához a túlságosan barátságos idegent vagy furán viselkedő személyt. A félelem kettős célja a figyelem összpontosítása (óvatosak leszünk, ha valami nem szokványosat látunk vagy érzünk) és egyszersmint energiával is feltölt bennünket (gyorsabban futunk és ügyesebben vesszük az akadályokat). Nem jó, ha valaki mindentől fél. A gyermeknek elég bátornak kell lennie, hogy el tudjon beszélgetni a felnőttekkel, közönség előtt szerepeljen, kiálljon saját érdekeikért, sportoljon, barátokat szerezzen, alkosson, társadalmilag be tudjon illeszkedni. A gyermeknek meg kell tanulnia a félelmeket osztályozni, és fel kell készülnie a tennivalókra. Hogyan segítsünk gyermekünknek, ha fél valamitől: A gyerekek 3-4 éves korban kezdenek el gondolkodni az őket körülvevő világról, és sok minden miatt aggódni kezdenek. Beszéljük meg velük félelmeiket, legyünk türelmesek, de ugyanakkor legyünk nagyon könnyedek (ne kezdjünk láthatóan aggodalmaskodni). Ha reális félelem alakult ki a gyermekben valami iránt (pl. megharapja egy kutya), magyarázzuk el neki, mennyire valószínűtlen, hogy a dolog bekövetkezzék (nagyon ritka, hogy egy kutya ok nélkül harap). Ugyanakkor találjunk ki valami akciótervet a gyermekkel együtt, mit kellene tenni, hogy újból biztonságban érezze magát (pl. nem megyünk közel a kerítéshez, ahol ugatós kutya van, megtanítjuk gyermekünknek, hogy mely kutyafajtákhoz ne menjen közel). Ha félelme irreális (szörnyek, mumus), magyarázzuk el neki, hogy szörnyek csak a mesében vannak (és ne nézzünk az ágy alá, hogy ott van-e a szörny!). Kerüljük az agresszív meséket sugárzó tévécsatornákat. Néha a félelem elfed valamit, amit a gyermek nem tud megfogalmazni, ezért figyeljünk a beszédjére és cselekedeteire, hátha rájövünk, mi is zavarja valójában. A gyermeknek meg kell tanulnia, hogy nincs semmi olyan rossz a világon, amit ne lehetne valakinek (a szüleinek) elmondani (pl. szexuális zaklatás), és joga van mindig biztonságban éreznie magát. Készítsük fel a reális veszélyhelyzetekre: pl. Mit tennél, ha... (vagyis mi a teendője a gyermeknek): - ha hazaér és a házat zárva találja, mert nincs otthon senki, - ha rossz buszra száll, - ha a társai bántalmazni akarják, vagy elvesznek tőle valamit, - ha elveszíti a táskáját/kulcsát/pénzét, - ha valaki furcsán közeledik hozzá (szexuális zaklatás), - ha eltéved, elveszíti szem elől a szüleit, - ha rosszul érzi magát. A felnőttek félelmeivel viszont nem szabad túlterhelni a gyermeket (betegség a családban, aggodalom valami miatt). Helyettesítő érzelmek A gyermekek gyakran olyan reakciót váltanak ki belőlünk, amelynek érdekében megtanulják, hogyan kell egy bizonyos érzést kimutatni (imitálni), amikor el akarnak érni valamit. Ha valaki nem őszinte módon mutat ki valamilyen érzelmet, akkor - a dühöt hisztinek, - a szomorúságot duzzogásnak, - a félelmet félénkségnek nevezzük. Hisztériás kitörések A legtöbb gyermek kipróbálja, de ha kezelni tudjuk, ez az időszak hamar elmúlik. Amikor első alkalommal fordul elő a gyermekkel hisztériás kitörés (akár másfél-két évesen is már), egyszerűen magával ragadja a saját dühe, önkontroll nélkül cselekszik. Talán maga is megijed az egésztől és sírni kezd, vigasztalásra és megnyugtatásra van szüksége. Ezután azonban már tudatában van annak, mit csinál, nála az irányítás. Megtanulja, hogy egy kis üvöltés és toporzékolás, majd sírás után jön a jutalom (cirógatás, vigasztalás, ajándék, édesség stb..). A motiváció ekkor már elsősorban nem a felgyülemlett feszültségtől való megszabadulás, hanem az, hogy hatással van a felnőttekre, akik ettől zavarba jönnek, megijednek, feszültek lesznek, és megadják azt, amit a gyermek kíván, csak legyen vége a hisztinek. Mit tehetünk, hogy leszoktassuk a gyermeket a hisztiről: Soha ne adjuk meg a gyermeknek azt, amit a hiszti eredményeként kíván elérni, vagyis a hiszti ne legyen kifizetődő. Azonnal lépjünk, ha látjuk, hogy a gyermek kezd bepörögni. Ha már elindult a hiszti, vessünk véget neki: pl. ügyet sem vetünk a gyermekre, vagy felkapjuk és a szobájába vagy a kocsihoz visszük (semmi erőszak és verés!). Mindig próbáljunk higgadtak maradni és nem kiabálni. Ha a hisztinek vége, beszéljük meg azt a gyermekkel: hogy a düh ilyenfajta kimutatása nem helyénvaló, hogy mondja el mi is zavarta őt elsősorban (pl. hosszas sorbanállás, melege volt, éhes vagy szomjas stb..), és mondja ki, hogy sajnálja a dolgot. Ha ismétlődnek a hisztik, bevezethetünk valami gyakorlati következményt (pl. aznap nincs tévézés, elveszünk tőle egy játékot ...). A gyakori hisztériás kitörések jelzik, hogy a gyermek és a szülő is túl nagy stressz alatt él. Bizonyos helyzetek frusztrálnak mindannyiunkat (pl. tömeg, meleg, fáradtság, éhség), ezért tegyünk meg mindent, hogy az ilyen alkalmak előfordulását minimálisra csökkentsük (pl. hosszú bevásárlóutak, csábító kirakatok játékokkal és édességgel). Ha tehetjük, ne vigyük magunkkal a kisgyermeket vásárlásokra, hosszabb elintéznivalókra, amíg hisztis korszakában van. Duzzogás A duzzogás célja, hogy rávegyen minket az odafigyelésre. A duzzogás akkor válik be, ha a szülők bűntudatot éreznek, és a gyermek elsajátította már, miként használja ki ezt a bűntudatot. Bűntudatunk azonban nem segít a gyermeknek. Ha a duzzogó gyermek figyelmet és szeretetet kap tőlünk, könnyen rájön, hogy a szeretet előfeltétele a rossz közérzet (vagyis a magába roskadás, a negatív viselkedés, a duzzogás). Mit tehetünk: Ha duzzog a gyermek, tudassuk vele, hogy odafigyelünk rá, segíteni szeretnénk. Gondolja át, és próbálja megfogalmazni, hogy mit szeretne igazán. Ezután hagyjuk magára. A gyermek ezek után valószínűleg utánunk jön, és elmondja mi bántja. Magyarázzuk el neki, hogy az ember nem mindig kapja meg azt, amit szeretne, és örülni kell annak, amije van. Biztosítsuk szeretetünkről. Félénkség A félénkség igazi hátrány, mivel a félénkek mindenből kimaradnak. A félénkség kialakulása véletlenek és egyfajta programozás eredménye. Mindenkivel előfordul, hogy valamilyen helyzet váratlanul éri és szinte megnémul. A szülők feladata a gyermekek átsegítése ezen az időszakon. Nincs szükség arra, hogy (akár viccből) rossz vagy veszélyes embernek tituláljunk valakit a gyermek előtt, akitől nincs félnivalója ("ez a csúnya bácsi"). Soha ne ijesztgessük a gyermeket félelmetes dolgokkal, amit komolyan vehet ("ha rosszalkodsz, odaadlak annak a csúnya embernek, elvisz az ördög, bezárlak a sötét szobába, beraklak az ugató kutyához, eladlak, berakunk egy nevelőotthonba, lecsavarom a füledet, ha hozzányúlsz a tanárbácsi levágja az ujjadat, ha sírsz a doktorbácsi bántani fog, ha rosszalkodsz elvisznek a rendőrök"). A gyermeknek meg kell tanítani, kitől tartson és tartózkodjon, ha szülei nincsenek ott (részeg ember, furcsán viselkedő személy…) Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogyan lehetnek társas lények. Magyarázzuk el neki, hogy ha ismerősökkel találkozik a család, nézzen arra a személyre, aki beszél hozzá (szemkontaktus), majd hangosan köszönjön neki (és esetleg mondja ki a nevét is). Ha a gyermek erre nem képes azonnal, mert túl félénk, akkor mondjuk neki, hogy álljon egy kicsit távolabb (a szobában), gondolkodjon addig, amíg fel nem készült a feladatra (az üdvözlésre). De ragaszkodjunk hozzá, hogy megtegye! Ha hisztériázna a feladat miatt, vigyük a szobájába addig, amíg le nem csillapodik, majd hozzuk vissza. Ekkor nagy valószínűséggel arra a kérdésre, hogy felkészült-e, azt fogja válaszolni, hogy igen. Majd köszön az idegennek/ismerősnek és játszik tovább, mintha mi sem történt volna. Pár másodperc félreállás és gondolkodás mindig segíteni fog, és pár alkalom után a félénk gyermekből társaságkedvelő lesz. A kisgyermek a találkozás kezdetekor ne legyen egy-két pillanatnál tovább a figyelem középpontjában, ne kezdjük rögtön szerepeltetni. A félénkség tartóssá válhat, ha a szülők túl nagy figyelmet szentelnek neki, vagyis látványosan (erőszakosan) próbálják megoldani a gyermek nyelvét, aki így jóval több figyelmet kap, mint kellene. Soha ne mondjuk a gyermek füle hallatára az ismerősöknek hogy "kicsit félénk a gyermek" vagy "rémesen félénk, nem tudom mi lesz belőle", inkább mondjuk azt, hogy "mindjárt megbarátkozik veled az én okos kisfiam és köszön is szépen, ugye így lesz szivem?".
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.